A Lövölde téri piros lámpánál álldogáltam ócska Zsigulimmal, laposakat pislogva az éjszakai meló után a reggeli dugóban, lábam már félig a gázon, amikor megláttam őt. Sántikálva közeledett az autók között. Alig emberi lény volt, meghatározhatatlan nemű. Hajhagymáktól mentes fejét barnára sütötte a nap. Hűvös volt még, így beburkolózott a szabadidőfelsője kapucnijába. És férfias arcvonásai ellentéteként csípőjén barnás szoknyát viselt. Ahogy közelebb botladozott, szemkontaktust teremtve az autóvezetőkkel, egyértelművé vált, hogy csöves, aki adományokat vár.

Nem mutogatott csecsemőt, sérült testrészt. Nem árult koldulásuk álcájaképp hajléktalan újságot, ami ugyan szerintük tisztességes munka. Ez igaz lenne, ha olyasmit kínálnának a pénzünkért, ami érdekel is bennünket. Az információért veszünk meg egy sajtóterméket, nem azért, hogy segítsük a kereskedőt..

A lény közeledett.  Nem volt egy a sok hajléktalan közül, akik beszólnak, leköpnek, roncsjárgányod kerekébe belerúgnak, ha nem adsz, mert Te keményen dolgozol mindenért.

Bevallom, nem szokásom adakozni a csöveseknek. Nincs is nagyon miből, meg elvből sem.

Mert ki ad neked, a dolgozónak ingyen meleg ételt, hol kapsz te ingyen ruhát, fürdési lehetőséget, amivel sok hajléktalan nem is él. Te legalább napi nyolc órát takarítasz vagy állsz a szalag mellett azért a minimálbérért, amiből csak arra futja, és nem többre, amit ő ingyen kap. Ki ad neked fagyos téli éjszakákon fűtött helyen ágyat, ha nem tudod kifizetni a gázszámládat?

Nem tudom sajnálni azt a hajléktalant, aki inkább olcsó borral fűti magát, mint józanul bemenjen a meleg szállóra. És másnap elinduljon szintén józanul, megfürödve, tiszta ruhában munkát keresni, hogy a társadalom normáival összhangban megdolgozzon azért, amit lerobbanva ajándékba kapott. És a jövőben adózó munkavállalóként hozzájáruljon más perifériára került embertársa felemelkedési lehetőségének biztosításához.

Igen, írigy vagyok a valaha volt emberi értékeit tablettás borban már nullává áztatott hajléktalanra, aki csak neki járóként használja azokat a lehetőségeket, amit azért kapna a társadalomtól, hogy kiemelkedhessen helyzetéből. Írígylem a lehetőséget attól a hajléktalantól, akinek eszébe sem jut, hogy munkából is lehetne élni, aki mint jussát, erőszakkal követeli az adományt. És lekurvázza a Szuzukival közlekedő kisgyermekes édesanyát, mert csak egy huszast tett az ablakon benyúló tenyerébe.

És talán egy kicsit írigy vagyok azért is, mert néhány, alkoholtól teljesen elbutult, maga alá hugyozó, a nem létezés végső mámora felé tartó lény talán boldogabb, mint aki a testi fenntartás kényszerétől hajtva rosszul érzi magát nap mint nap, a taposómalomban. Talán boldogabb, mint én.

Állok a reggeli dugóban a Lövölde téri piros lámpánál. Mellettem az anyósülésre dobva, egy zacskóban pár bécsi fánk. A munkahelyemmel szemben, a kisboltban kaptam, tegnapi, már nem eladható, odaadják minden nap, minek dobnák ki, ha marad, jó nekem, vagy megeszik a kutyáim. Még él az Unió szabályai ellenére néhány emberben az a régi becsülése a maradék kenyérnek, az élelemnek, amit ha más ember, vagy állat hasznosíthat, az nem szemét, nem dobja ki. S büntetés terhe mellett adja nekem, s kutyáimnak.

A kopasz, férfiarcú szoknyás lény odaér roncszsigulim mellé. Megfogom egy zacskóval az egyik fánkot, s kinyújtom az ablakon.

–Süti!- ragyog fel a lény arca. –Milyen süti, kisasszonykám?- kérdezi boldog hangon tőlem, a negyvenes teltkarcsú asszonytól

-Tegnapi lekváros fánk. Kaptam. Jó étvágyat!- válaszolom.

Vált a lámpa. Indul a sor. A visszapillantó tükörben még látom, hogy a lény mosolyog, harap a fánkból, és föllép az úttestről a járdára.