-Ma még hómunka, emberek, de már nem lesz délutáni műszak, és holnap a felvehető létszám tizennyolc fő- közli január 8-án reggel fél hat után pár perccel a munkára jelentkező 31 utcasöprővel a telefonos központi egyeztetés végeztével Zsuzsa asszony, a Fővárosi Közterület-fenntartó ZRT II.kerületi szolgáltatási csoportvezetője a KT irodájában, a Kisrókus utcában. Itt csöndben várják a szondázást és az aláírást az alkalmi munkavállalók, ellentétben az egymás között csak munkatábornak nevezett, szigorúságáról híres 13/A körzetben, ahol minden reggel magnóról zümmög a füledbe a központi balesetvédelmi és kézi úttisztító munkatájékoztató.

Aztán némi malőr, Gizi, aki alig aludt az éjjel, mert előző nap a délelőtti és a délutáni hóműszakot is lenyomta, nem találja a személyijét, így mehet haza. Hómunka, tehát ott is marad az igazolványunk az irodában, míg mi lelapátoljuk a majd nyolc óránkat.

Alfonz munkavezető tartja a lecserélt, soha semmit se mutató „mikrofon” helyett beszerzett új, elektromos szondát, Győző munkavezető olvassa a fontos, jégmentesítésre szoruló útszakaszokat. Zsuzsa megkérdezi a tegnapi terület-felelősöktől, meddig jutottak, és a szondázáson átesett melósok egy tapasztaltabb, a kijelölt útszakaszt ismerő utcaseprő felügyeletére bízva megkapják a napi munkaterületüket.

Lajos, aki valamikor fixen a séfer-összeszedő autón dolgozott, sebes arccal jött reggel melózni. Elesett tegnap, csúszott az út- reagál a kollegák vigyorgására. Tegnap nem is dolgozott. Tegnapelőtt ugyanis műszak közben sikerült a kelleténél több hideg elleni a-betűs védőitalt magához vennie lapátolás közben, elhagyta a narancssárga közteres mellényét, és le kellett szerelni.

Csöng a telefon. Bodnár úr, második kerületi szolgáltatási csoport, és még három kerületi Kt helyettes nagyfőnöke kér öt embert a Transporterre. A maradékot, köztük engem is, tudná már csak odaadni Zsuzsa, de a Török becenevű kollegával a Kavics-lépcsőre osztott Jutka jelzi, műtött lába nem szereti a mászást, inkább a roham-csoportot választaná.

-Maga bírja a lépcsőt?- fordul felém a vezetőasszony, bólintásomra szondafújás, személyi leadása, aláírás, s már visz is szerszámokat felvenni kisfőnököm, a Török.

Zsuzsa közben Lajost szólítja a főnöke kérte transporteres csapat irányítására, de nem hagyja szó nélkül a tegnapelőtt történteket: -Ha ivónapot akar tartani, Lajos, azt lehet, csak akkor aznap nem kell jönni dolgozni…

Bandukolunk a Margit körúton, vállunkon egy hólapát, egy jégvágó, meg két vödör. Betérünk az Irgalmasokhoz kávézni, olcsó az automata, és meleg van. -Úgyse látni még a lépcsőt, sötét van-indokolja a pihenőt Török, majd a 191-es rövid busz megállójába állunk be.

Az utcaseprőket megszokták már a járművön. Akkor se nagyon csodálkoztak-meséli a Török-, amikor felszálltam rá a kétszáz literes nagy kerekes kukával…

A Rózsadombon, az Apostol és a Kavics utca sarkán szállunk le. Itt indul a tiszta jég és hó, megtisztítandó Kavics lépcső, és itt a narancssárga közterületes sótartó láda, amiből a jégmentesítéshez az anyagot hordjuk.

Legnagyobb megrökönyödésünkre a láda majdnem üres. Talán vagy két vödörnyi, a legrosszabb minőségű., tárolás közben elázott, így most tömbbé fagyott homokos só dermedezik a műanyag láda alján. Egy hete takarították ezt a lépcsőt utoljára, emlékezik vissza kollegám, akkor a ládában több mint háromnegyedig volt az anyag. Nincs mit tenni, senki se tudja, mikor és ki, és milyen keverési arányú és nedvességtartalmú sót hoz majd ide, így azzal gazdálkodunk, ami van: ezzel a két-három vödörnyi vacakkal kell a munkát elvégeznünk. Félig a lépcsőt, mert talán lent, a lépcső aljában, a Frankel Leó-Kavics utca sarki ládában, lesz valami útra szórni való.

A Török nekiáll a hólapáttal letolnia járdáról, amit lehet, én meg a jégvágóval a ládából bányász-módra kitermelni és szórhatóvá aprítani a cuccot.

Ekkor jelenik meg egy idősebb lakó, vödörrel, és vödrében felismerjük a ládából származó jégmentesítő keveréket. Szidja a közterületet, hogy milyen hanyagok, nem hoznak sót, és csak akkor hallgat el, mikor felvilágosítjuk, nem nekik van a ládában a szórnivaló, a háznak magának kell gondoskodni a jégmentesítéshez szükséges dolgokról.

Legalább már értjük, mitől üres a közteres láda.

A két vödör megtelt, a láda alján már porhanyósan még egy vödör homokos só, az utolsó muníció. Immár ketten törjük a jeget, de szemünk oda-oda pillant a láda felé, vigyázzuk a maradékot. Szükség is van az elővigyázatosságra, mert megjelenik a szemközti emeletes házból, amelynek feltűnöen szárazak és hómentesek a belső járdái és udvari garázsbejárói, egy középkorú úr, letolja a már rég nem zárható tetőt, és belehajol a narancssárga ládánkba.

- Töröm el a kezedet- kiáltja a Török, eldobjuk a szerszámot, és futunk menteni az utolsó vödör sót. Én érek oda előbb, és mire kollegám léphetne, egyszerűen az úr kezét megfogva, visszaöntöm a vödréből a sót a ládába. A lakó szentségel. –Ez a só nem az Öné, a közterületi vállalaté, és a közterületre fogjuk kiszórni-adjuk meg az illő tájékoztatást. –Akkor had törjék ki a lábukat a járdán a gyalogosok- háborog tovább az úr, de távozik. Menet közben még ő is megkapja felvilágosításunkat a magántulajdonú társasházak kötelezettségeiről, beleértve az útszóró só saját zsebből való megvásárlását.

Lassan tíz óra, mire eljutunk a Kavics-lépcső szűk, vízmosásban kanyargó, csak gyalogosan járható szakaszához. Reggeli idő. Török úgy dönt, eldugjuk fönt a szerszámokat, csak egy vödröt viszünk, lemegyünk meleg helyre, az egy villamosmegállóra lévő Lukácsba enni, és közben megnézzük, van-e egyáltalán a Frankel Leó utcai, lenti ládában só.

Hál Istennek, egynegyedig, ezt is bányászni kell, de van. Ez elég lesz a lépcsőre. Közel se olyan minőségű, mint volt tegnap az egyik autón, mondja Török, kiszórtuk és hallottuk, hogy pattogva olvad a jég…

Megreggelizünk. A XIII. kerületi „munkatáborbeli” tapasztalataimmal a hátam mögött már indulnék, mikor kollegám rám szól, hova sietek. –Az idő nekünk dolgozik. Amit felolvaszt, azt nem kell lapátolni…

Kávézás után felmászunk a lépcsőn a szerszámokhoz. Közben megenyhült az idő annyira, hogy az utca tetején rossz sóval megszórt rész is letolható lett. Kollega tol, és meg fogom a jégvágót, és morogva, hogy hozhattunk volna még egy lapátot, visszacsúszkálok a lépcsőn, bányászni, és felcipelni a lépcső közepéig, a Józsefhegyi Óvoda lépcsőjének elágazásáig a vödör anyagot.

Bányászok nagyban, amikor cb-rádió hangjára leszek figyelmes. Zsuzsa érkezik, megnézni, hol is tartunk. Ő is hiányolja a kezemből a lapátot, a ládából a sót, így felhívja telefonon Bodnár urat, aki ma vezető létére sofőrködik a Transporteren, hogy félóra múlva szállítson a lenti kavics-ládába anyagot. Kell az óvodának is, magyarázza főnökasszonyom, mikor szóvá teszem, hogy a fönti láda teljesen üres, és közelharc volt az utolsó vödör sóért. Nem hatódik meg. Föl majd szállítanak. Hogy mikor, ki tudja. Még utasít, hogy félóra múlva legyünk lent lapátolni, s cipelhetem fölfele a teli vödrömet.

Egy óra lesz abból a félből, mire Bodnár úr megérkezik. Egy lapátot hoz, egyedül van, tényleg nekünk kell lapátolni. Fölé tolat a sósládának, s belehúzzuk az anyagot. Teli is lesz. Ez már jobb keverés, több só, kevesebb homok, és száraz. Szövetnadrág, ing, pulóver, vezetőnek is látszik, s mikor élcelődök, hogyhogy ő a sofőr, a Török felé int: tudja a kollega, aki régi bútordarab, csináltam én már ennél különb munkákat is…Ma reggel volt 30 éve, hogy beléptem a céghez-húzza ki joggal büszkén magát.

Indulna tovább, de a kiüresedett, megkönnyebbedett jármű a nyári gumijaival csak pörög a jégen. Dobunk néhány lapát homokos sót a kerekek alá, majd fölmászunk, és befejezzük a lépcsőt.

Negyed egyre, a szokásos időre érünk be a KT-ba. Letesszük a szerszámokat, narancs mellényeket, s a teremben ülve várjuk a kifizetést.

Nálunk jóval fáradtabban esnek be a roham-csapat emberei. Mint Török előre megmondta, nekik nem fenékig tejföl lett a napjuk. A XII. kerületben szintén lépcsőt jégmentesítettek, s ráadásul a munkavezető, Kitty diktálta a lapátolási tempót, nem munkaszeretetből, mint megjegyezte, hanem mert fázott…

A november 27-én kinevezett új KT-vezető, a még nem tökéletes helyismerettel rendelkező Zsuzsa asszony végignéz a pénzükre váró emberein, és újra elmondja, hogy nincs délutáni műszak, és reggel csak tizennyolc főt vehet fel. Majd megemeli a hangját: -Azokat a dolgozókat fogom kiválogatni, akikben megbízhatok. Akik ha azt mondják, valamivel elkészültek, az úgy is van. Fel vagyok háborodva, ha azt látom, rábólintottak olyasmire, ami nem lett meg, holott semmi következménye nincs, ha megmondják, nem végeztek. Mert akkor másnap újra rakok arra a területre embert. Az nem állapot, hogy például a terület távolabbi lépcsői még mindig jegesek. Legyenek tisztában vele: meg fogjuk ismerni a lépcsőket, és föl fogunk mászni, mint ma is tettük-néz rá a főnökasszony Győző munkavezetőre-, és ellenőrizni fogjuk a munka elkészültét is, és a maguk szavahihetőségét is. És csak az fog itt nálam a II. kerületben dolgozni, akiben megbízhatok.

Az elcsöndesült utcaseprők név szerint szólítva felvették a hómunkáért járó 2800 forintjukat, visszakapták személyi igazolványukat. Ma szokatlan módon nem csoportosultak a KT előtt, hogy a Violában együtt, megbeszélve a napjukat, megigyák a fröccsüket, hanem egyesével, vagy párjukkal a holnapon gondolkodva elballagtak haza.