Az érv, hogy csupán Svájc határozott meg ilyen magas szintű levegőtisztaság-védelmet, ez még inkább növeli a magyar kormány tettének értékét. Maga, közbekotyogó kolleganő, nem a kormány álláspontjára kíváncsi, nem azért jött a szóvivői tájékoztatóra? Látom, bólogat. Akkor talán hagyja, hogy végigmondhassam.  Miután többen bizonyára feltennék később azt a kérdést, mi szerint hajlandó-e a kormány a főpolgármester júliusi, Szabó Imre környezetvédelmi miniszternek írt levelében felhozott aggályai és a Hagyó Miklós alpolgármester novemberi minősítése, „a főváros álláspontja szerint a miniszteri rendeletmódosítás elhamarkodott és előkészítetlen volt”miatt, esetleg a főváros konkrét felszólítására, visszavonni e rendeletet, határozottan kijelenthetem, hogy nem.  A felelős magyar kormány tagjai nem vonhatnak vissza semmi olyat intézkedést, ami javítja az állampolgárok egészségét, növeli várható élettartamukat és néhány éven belül vonzóbbá teheti Budapestet és a többi, szmoggal terhelt nagyvárost az idelátogató és nemzetgazdasági bevételt hozó turisták számára.  Maga, ott baloldalt nagyon kepeszkedő kollega, autóval jött ma reggel a tájékoztatóra? Látom, zavarba jött, vagyis igen. A rendszámát meg sem kérdezem már. És lemosta a szélvédőjét, hogy kilásson, mielőtt elindult? Kénytelen volt. Na az a töméntelen fekete trutyi, ami  az autóüvegjéről  lefolyt, az az a tíz mikrométernél kisebb szemcsenagyságú por, ami bejut az emberek tüdejébe, ott összegyűlik, gyulladást, vérrögképződést okozhat.  Európában becslések szerint évente háromszázezer ember korai halála vezethető vissza az apró szemű légköri szálló porra. A legsúlyosabb következménye a téli szmognak, s ezért ezt a szennyezést London-típusú szmognak is nevezik, 1952 decemberében, Londonban volt, ahol hatezer ember halt meg. Oka részben a közlekedés, részben az elavult, olaj-és széntüzelésű fűtőberendezések voltak, de kialakulásához szükséges, mint itt, most Budapesten, a szélcsend és a nedves levegő. És ajánlom figyelmükbe, hogy már 2005. január elseje óta valamennyi uniós tagországnak tartania kellene magát ahhoz, hogy a szállópor-szennyezettség egy évben legfeljebb 35 napon haladhatja meg az egészségügyi határértéket.  Eddig Magyarországon évente 120-150 napon mértek egyes állomások ennél magasabbat.  No, milyen csönd lett hirtelen. Ki is használom a lehetőséget, és elmondom Önöknek a kormány véleményét a főváros sokak által kritizált szmogriadó tervéről.  A három miniszter által jegyzett rendelet a városok képviselő-testületének hatáskörébe utalja a szmogriadó terv lépéseinek kidolgozását. Nekik joguk és kötelességük az adott információk alapján az előzetes intézkedés és tartós szmoghelyzet bekövetkeztekor a megfelelő eszközökkel biztosítani a városlakók tüdejének lehetséges legkisebb terhelését. Azt, hogy a főváros e feladatot hogyan oldotta meg, nem kívánom minősíteni.  Önök is bizonyára hallották, hogy a szakértők szerint a szálló porért részben maga a nem túl tiszta város tehet.  A káros anyagok nagyobb része a lakosság, az ipari szennyezők, az erőművek kéményeiből szóródik szét.  Sajnálatos, pont akkor segítette elő az időjárás a szmog kialakulását, amikor a gázhiány miatt a főváros erőművei olajtüzelésre álltak át.   Ugyanakkor viszont a levegőbe kerülő szálló por egyharmadáért a közlekedés a felelős, és az autóforgalom korlátozásával ilyen esetben a kormány maximálisan egyetért.  Meggondolandó viszont a Közlekedéstudományi Intézet álláspontjának figyelembevétele a rendeletek újrafogalmazásánál. Szerintük  a páros és páratlan rendszámok váltott engedélyezése helyett jobban csökkent volna a levegő szálló por-szennyezettsége, ha a leginkább szennyező járműveket, így a kétüteműeket, a szabályozhatatlan katalizátoros régi szocialista típusú autókat, a katalizátor nélküli dízeleket eleve nem engednék a kritikus időszakban közlekedni.  A BKV-buszok egy része is ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Nem kímélhetőek a taxik sem, hiszen azok itthon nem mindig tartoznak a legkevésbé szennyező járműkategóriába.  De ezekkel a problémákkal kéretik a fővárosi kollegámat zaklatni, az ő dolga a budapesti furcsaságokat kimagyarázni.  A kormány egy dolgot tesz a közeljövőben, ami elősegíti a meghozott szmogrendeletek betartatását, vagyis növeli az ország jogbiztonságát: annak ellenére, hogy már ma is, a jegyzőkön keresztül büntethetőek lennének a levegőtisztaságnak ártó, nem megfelelő rendszámmal autózó felelőtlen állampolgárok, gőzerővel dolgoznak szakértőink azon a jogszabály-módosításon, hogy helyben, azonnal, megfelelő módon szankcionálhatóak legyenek a szmogrendelet ellen vétő járművezetők.”

Zöttyent a villamos. Felnéztem. Nem a Kormányszóvivőt láttam meglepetésemre, nem a szóvivői tájékoztatón ülő újságíró kollegákat, hanem egy csomó elégedetlen embert a hatoson, akik csak mondják, mondják… Íme, az történt velem, hogy elpunnyadva, Kormányszóvivőnek képzelve magam, az elégedetlenek felvetéseire válaszokat fogalmaztam.  Talán ezt kellett volna a kormánynak is tennie, s most nem lenne ál-riport ezen kormányszóvivői elképzelt monológ.

Zárójelben

Egy újságírói álláspályázat második fordulójaként, megadott témára-a kormány szemszögéből a szmogriadó-, készült ezen írás. Lassan két hete. Telefonos rákérdezésem ellenére még azt sem jelezték vissza, átért-e egyáltalán a cíbertérben... Bár elolvasása után azt is mondhatjátok, nem is csoda..:) 

Ugyan minden hülye humorosnak tartja saját irományát, mentségemre szolgáljon, hogy a nyolcvanas évek végi-kilencvenes évek eleji parlamenti sajtótájékoztatókon, és nem túl jelentős napilap munkatársaként az ülésterem ajtajától a miniszterelnöki kabinetajtóig, mellette loholásom közben nyilatkozó Németh Miklós kormányfőn  szocializálódtam. És egy szerep parafrázisán túl talán semmi mást nem is szándékoztam ezen szöveg közzétételével, mint életen és halálon átívelő, kósza meleg öleléssel emlékezni a Kormányszóvivők Atyjára, egyik legszeretetteljesebb és legtoleránsabb főnökömre, Bajnok Zsoltra.