A Szuzukit le kellett állítani, nem érte meg megcsináltatni, leműszakiztatni, derült ki számomra február elején. Kutyakajáért viszont menni kell, a kopók imádják az éttermi maradékot, jól is néznek ki tőle. A helyettes, aki az autónélküliség idején ellátta helyettem a fuvarozási feladatot, nem csinálhatta a végtelenségig. Záros határidő volt tehát az alapítványi gépjármű beszerzésére, s egymásnak sokszor ellentmondó elvárások nehezítették feladatomat.
Alacsony köbcentis, kis fogyasztású autó kellett, sokat kell menni vele, s csóró az Alapítvány. Viszonylag nagy terű, a hátsó ülés ledöntésével maradékosvödrökkel nagyon megrakható kocsi kellett, nem volt elég nagy például a Panda, hiszen ha nem férnek a vödrök, sokat kell fordulni, ami idő és szintén pénz. Aztán olyan autó kellett, amin van viszonylag sok műszaki, hiszen nincs pénz, idő most szerelővel, vizsgáztatással bajlódni. Rendben kellett lenni a kocsi papírjainak, hiszen még magánszemélyként az ember bevállalhatja egy elmulasztott átíratás pótlását, de alapítványi képviselőként nem teheti ezt meg. És ráadásul olcsón megvásárolhatónak kellett a járműnek lenni, hiszen nincs százezer forintja se erre az alapítványnak. Szinte teljesíthetetlen feltételek, ugye?
Találtunk azért a használtautókat kínáló internetes oldalon pár szóba jöhető kocsit. Volkswagen Polo került először érdeklődésem terébe, kilencszázas motorral, telefonon való elmondás alapján jó állapotban, egyik ajtón csak sérüléssel, névre iratva. Mentünk hát megnézni Pannonhalmára.
A Poló piros volt, kaszniilag szép állapotban, ami fontos, ha nem tervezem a következő műszaki előtt teljesen kilakatoltatni. A motor azért hagyott némi kívánni valót maga után. Magas volt az alapjárat, s miután levette az eladó kérésünkra, kiderült, egyenetlenül jár, sőt, a próbaúton az első kereszteződésben lefulladt. A fék se fogott igazán a teljes erőből való taposás ellenére. Az látszott, hogy szerelőnél kell kezdeni, de javítható. Tetszett a kocsi. Le is alkudtuk jó alaposan, amikor kézbe vettük a motor és alvázszámot egyeztetendő, a forgalmit. Itt kezdődtek a meglepetések. Nem magánszemély volt a tulajdonos, nem a nem ma barnult bőrű eladó, hanem egy cég. Az autó birtokosa szerint az unokabátyja, aki rábízta a kocsi eladását, már előre alá is írta a papírokat. Törzskönyv viszont nem volt. Nem értettem. Eladó se látszólag, ezért felhívta telefonon a nagybácsit, aki épp megjött Pozsonyból, így győri irodájában ülve telefonon két percre rendelkezésünkre állt. Azt mondta, céges autónak nem is kell törzskönyv, menjünk el hozzá Győrbe, ad számlát, új adásvételit.
Nem hittünk. Autót venni egy szegény alapítvány számára felelősségteljes meló. Nem tehettem meg, hogy a forgalmiba nem autókereskedő cégként bejegyzett kft nem megbízott képviselőjének céges megbízás, és személyi-ellenőrzés nélkül kifizessem azt a rengeteg pénzt. Dolgavégezetlenül jöttünk haza Pannonhalmáról, s bosszankodva, ha nem azt mondja az eladó a telefonban, hogy a nevén van a kocsi, le sem mentünk volna. De még mindig jobb elautózni blindre, mint bevásárolni valami nem legális dolgot. Az eladó talán azt gondolta, ha már lementünk, visszük is. Barátok utólag úgy kommentálták az esetet, hogy nem véletlen, hogy ötvenezerre le tudtuk alkudni a Pólót...
A biztonság kedvéért a következő munkanapon felhívtam az okmányirodát, hogy megkérdezzem, pontosan milyen papírokra van szükség egy frissen vásárolt autó átiratásához. És milyen jó, hogy megtettem! Kiderült, hogy jól gondoltuk, kell a törzskönyv cégnéven levő gépjárműnél is, kivéve, ha autókereskedő cégé, és ez a forgalmiban szerepel, és január elsejétől egyébként is változott a jogszabály. Egy új kormányrendelet szabja meg, milyen adatoknak kell szerepelnie az adásvételi szerződésben. Többek között a kocsi okmányainak száma is, és az eladónak és a vevőnek nyilatkoznia kell több dologról, például arról, hogy tudja, milyen következményei lesznek, ha eladóként nem teljesíti az öt napon belüli bejelentési kötelezettségét, illetve arról, a kocsi okmányait átadták-átvették, és mikori a jogügylet hatálya.
Január elsejétől csak ilyen tartalmú magánszerződést fogadnak el a gépjármű ügyintézők.
Csináltam hát új nyomtatványt.
Következő szabadnapomon két Fiat Unot néztem ki. Az első, a napi használatban levő autó pilismaróti tulajdonosa már a telefonban kikötötte, nincs alku, de hát ha jó az autó, megért volna annyit is. Így azt mondtam, megyünk megnézni. Egy órával később bírtunk elindulni, mint terveztük, s már kifele tartottunk a városból, amikor visszahívott a tulaj, mégse menjünk. Azt mondta, úgyse tudná odaadni a járművet, mert nem volt ideje másikat venni, és addig nincs mivel munkába menjen...Fura indok egy meghirdetett autónál, nem?
De jajj. Még egy nap blindre. Mert ha előző nap, a megbeszéléskor mondja, kerestem volna másik szóba jöhető autót...
Illetve, azért volt tartalék-út. Indultunk Székesfehérvárra, másik Unot nézni, amelyik kicsit motorhibás, de alapjáraton állítólag megy, s fiatalabb, jó állapotban van, érdemes lenne a kis hiba ellenére megvenni. Sötét volt, mire odaértünk. Az autó egy családi ház nagy lejtő alján levő udvarán állt, belepte a hó. Az eladó azért már 24 órája töltötte az akkumulátort, s most berakta, indítózott, de semmi. Egy kattanás, kiderült, az önindító is beállt. Ez hiba még belefért volna a javítási keretbe, ha beindul. Kedvesem a kocsijával, vonóhoroggal előre, letolt az udvar mélyén álló Unóhoz, kutyalánccal rákötöttük, s felhúzta az utcaszintre. A tulaj legurult a kiskocsival, de a motor fel se hörgött. Felhúztuk még egyszer, semmi. Olyan kocsit meg, amelyik motoráról nem bizonyosodtunk meg, megy-e egyáltalán, nem vehetek meg. Újra eredmény nélkül autóztunk vissza Pestre, újabb nap telt el.
Következő szolgálatban töltött 24 óra után, még mindig gyalogosan, újabb, az alapítványnak megfelelő megvehető autókat kerestem. Egyik gépjármű, egy kis Peugeot, Sopronban, rendben levőnek tűnt. Amikor azonban forszíroztam, az eladó nevén van-e, kiderült, nincs, az édesapjáé, és a valódi tulaj nem elérhető, hogy aláírja az új típusú adásvételi szerződést. Egy Polót lefoglalóztak előttem Győrben. Felfigyeltem viszont egy másik kis Peugeot-ra, az sem közel, Dunaszekcsőn, Mohácstól nem messze.
Rendben levőnek tűnt, csakhogy az az autó is állt, a hirdetési oldalon levő fényképen hótakaró borította. Kértem a tulajt, indítsa be, s hívjon vissza. Azóta is hív...
Lassan dél lett, egyre jobban szorított az idő, autót kellett, szerezzek. Egy Panda mégis szóba jött, nem mesze Pesttől, Piliscsabán, de a tulaj nem ott lakik, csak hétvégén tudná megmutatni. Nekem késő.
Aztán egy pécsi Uno jött be kedvező paraméterekkel a listámra. Kedvesemet határidős munkája szorította, nem jöhetett, a négyórás IC-vel mentem hát Pécsre, megnézni a kocsit.
Fél hét, már sötét volt, mire a pécsi vasútállomás melletti parkolóba navigált a tulaj és barátja. Több mint egy centi hó borította a járdát, a meteorológia beígérte a komoly havazást, Pécsett már órák óta esett-mondták. Igyekeznem kellett dönteni, viszem-e a kocsit, mert onnan Budapestre érni vagy négyórás vezetés, s a hó elől menekülve, ismeretlen autóval, nem lesz egyszerű...
Az Uno motorja szépen ment. Kipróbáltam, úttartása szuper, nem rázott, nem sétált, ment, megállt, mint egy használt, de karbantartott autónak kell. Kicsit kopogott kanyarban a féltengely, de a gumin nem volt kopás, és tényleg négyévszakos, néztem meg az első kettőt. A bal első sárvédő íve volt korrodált, mint mondták, de jövő júniusban, a következő vizsga előtt ráérek majd eldönteni, mi legyen, kasznis vagy sem...A jármű néhány helyen horpadt volt, gazdája borult vele novemberben, gyorsabban ment, mint lehetett volna. Na, nem tökély, de nekem megfelel-döntöttem, s a rendben levő okmányok adatait az új adásvételibe írva már intéztük is a papírokat.
Még megmutatták, hol tudok olcsón tankolni, s utána merre indulok Pest felé, s már új alapítványi kocsiként csorgott az Uno tankjába a benzin.
Szakadt a hó. A kutas, utasításom ellenére, teli engedte üzemanyaggal a tankot. Nem hallotta-védekezett, épphogy ki tudtam fizetni, s morogtam: ebben az időben, egy ezressel elindulni, felelőtlenség, mi lesz, ha valami történik velem, pénz nélkül...
Pécsről február 10-én este nyolckor kifele gurulva már ötcentis hó fedte az utakat, toló sehol.
Az Uno ment, óvatosan, épp hogy hatvannal hajtottam. Alig voltunk az utakon. A Pécsről kivezető emelkedőn a szemközti sávban megakadt felfele az első kamion.
Talán az utolsó magaslat volt, amikor lefele picit lassítottam volna a kanyarban, de a kocsi hátulja jobbra kipördült. Csúsztam pörögve a szemközti sávon át, s jött felfele szemben egy busz. Ráhúztam a kormányt, gyorsabban csapódjak a hófalnak, s mázlim volt, a busz jó gumijaival ki tudott kerülni, s továbbment a hóesésben. Engem megfogott az útszéli méteres régebben feltolt hótömeg. Fiatalok álltak meg, két kocsival, mögöttem jőve, hogy nincs-e bajom, a fiatalember szólt, nagyon csúszik, óvatosan menjek tovább. Az úton megállva ő is alig tudott újra elindulni.
Alig ötvennel gurultam hát az erős hóesésben Paks fele, szemben az emelkedőn már a sokadik elakadt kamion vészvillogózott.
Hótolóval, s eltolt útszakasszal nem is találkoztam Paksig, ott se hosszan volt kisebb a hó. Talán később kezdett rá a havazás, s ezért sikerült különösebb gond nélkül a szinte kihalt úton Pest fele haladni.
Dunaföldvárnál, a Duna-híd előtti aluljáróban megint el volt centisre tolva a hó, előttem ötven méterrel pótkocsis teherautó, a vendéglő után fékezni kezdett. Talán lámpát kapott, s lassan én is csökkenteni kezdtem a negyvenes sebességem. De az Uno, ahelyett, hogy lassult volna, oldalra dobta a farát, orral az útnak szembe pördült, majd oldalára dőlt a jobb oldali árokban.
Ücsörögtem az oldalra dőlt járműben a legalább két méteres árokban, s tekertem az agyam, mit is csináljak. Este tizenegy óra múlt, mentésre számítani ilyenkor, elég reménytelen. Úgy tűnt, az autónak túl sok baja nincs, azon túl, hogy a vezetőülés felőli ablakon álltam, miután kimásztam az ülésből, az övből.
Az biztos, személyautó nem nagyon húz ki, s éjszakára se maradhatok ott. Felhívtam hát a kedvesem, aki elindult értem Gödöllőről. Indulás előtt még megcsörgette a másik telefonomat, amelyik elrepült a csomagtartó végébe a boruláskor, de ily módon meglett.
Összeszedtem a cuccom, s a fejem felett az anyósülés ajtaját kinyomva, próbáltam kimászni. Keresnem kell egy meleg helyet, benzinkutat, ahol megvárhatom Pétert. Kimászni nem olyan könnyű, miközben fejem felett tartani kell az ajtót, hogy ne vágjon fejbe, s lehetőleg ne borítsam a tetejére az Unot. Ekkor láttak meg az úton közlekedő fiatalok, s fordultak meg. Szaladtak hozzám az árokba, fogták meg az ajtót, így tudtam kimászni. Semmi bajom, nyugtattam meg őket. Elvittek Paks irányába, a híd fele, de már zárva volt ott a vendéglő. A szintén bezárt benzinkútnál ablakát takarította egy Penny Marketes kaminonos, hozzá kéredzkedtem át, ő tudott nem messze egy éjjel-nappali kutat Pest fele. Amikor viszont újra a felborult autómhoz értünk, már ott álltak mellette a dunaföldvári rendőr-járőrök. Kiugrottam, ne aggódjanak, hol a vezető.
Közben megérkezett a mentőautó, valaki, okos autós, meg se állva, meg se nézve, sérült-e egyáltalán valaki, rámhívta. Fölös út nekik a hószakadásban, amikor valahol tényleg szükség lehetne rájuk. A rendőrök közben megígérték, elvisznek a kútig, s az ablakon keresztül megadtam az adatokat a mentősök papírjaihoz, hogy igazolják, ott voltak, de nem kértem segítséget.
Az éjjel-nappali Shell kút kávézójában ittam egy kávét, kicsit belehallgattam a pultos és haverjainak kártyacsatájába, majd Péterrel újra beszélve, rájöttem, ha ki is húzzák a kocsimat az árokból, akkor se lehet ilyen csúszós gumikkal, ilyen szakadó hóban Pestre vontatni. Ott kell hagyni az árokban, s majd eláll a havazás, letolják az utat, akkor lehet tenni valamit a jármű Pestre juttatásáért. Ha találok tehát kocsit, aki elvisz Pest fele valamennyit, annyival kevesebbet kell Péternek autóznia értem. Átmentem hát a benzinkútra, hátha szokott ilyenkor valaki betérni hozzájuk Pestre menet. A kutas és már igen vidám hangulatban levő cimborái viszont azt mondták, megpróbálják, hátha kijön az a roncs az árokból. Két autóval, kötelekkel el is gurultunk az Unohóz. A tizenéves, erőtől duzzadó fiatalemberek három hórukkra talpra fordították a Unot. De az látszott, a több mint fél méteres hóból, a két méteres árokból a két személyautó sem húzza ki. Erősebb jármű után néztek hát, amikor elment mellettünk a hótoló. Ez kihúzza!- jött a szikra, már az itókától túl sok gátlás se volt bennük, engem vitt a lendület velük.
A toló a kútnál fordult, s takarította szemben felénk jőve a havat, amikor eléálltunk. Esélye sem volt tiltakozni. Pár mondatváltás közte, s a fiatalok között, mert voltak aggályai a dolog iránt a jóembernek, de mikor a hova kössük-kérdését is megválaszoltuk, beadta a derekát. Beszálltam az Unóba, gyújtást adtam, rákormányoztam, a hótoló hátsó sószóró rudazata bírta, a fiatalemberek kötele is, az Uno elindult, maga előtt kitolta az útra az árokban rekedt havat a hószakadásban.
Már az úton, a kocsi simán beindult, simán megfordult, szaga, folyása nem volt. Járóképesnek tűnt. A fiatalokat a borulás feszülésétől közben pókhálóssá váló vezetőoldali ablakon át már alig látva, a segítséget hálásan köszönve, elindultam. Óvatosan menjek, ne fékezzek- baráti tanácsaikkal még utánam is szaladtak e nagyszerű, segítőkész fiatalemberek.
Autóztam  hármas fokozatban, maximum negyvennel, terhelés alatt, a megcsúszás lehetőségét kizárva, Pest fele, hogy valahol félúton találkozzak az éjszaka közepén Péterrel, aki le se feküdt miattam, s onnan, már biztonságos kísérettel, tegyük majd le a frissen vett, frissen kicsit összetört Unot a szerelő háza előtt, hogy kiderüljön, sérült-e valami más is a vezetőülés üvegén túl, s miért is csúsztam szinte ok nélkül árokba vele.
Menet közben még felhívtam a Tolna megyei Rendőrkapitányságot, és üzentem az ügyeletessel a dunaföldvári rendőr-kollegáiknak, hogy kihúzták az autót az árokból, jól vagyok, megyek Pestre, nem tűntem el nyom nélkül. Közben folyamatosan szakadt a hó.